Az ugye alap, hogy egy nőnek elmagyarázni a foci szabályait teljességgel lehetetlen vállalkozás. A dolgot nehezíti, ha ez a nő három és fél éves.

  Márpedig muszáj megpróbálkozni vele, mert meccset nézni necesse est, a család azonban bonyolítja a helyzetet. Tévé nincs, az internet pedig szaggat, és a kép is kicsi, úgyhogy az csak munkahelyen és vészhelyzetben elfogadható. Szerencsére a közeli térre élelmes vállalkozók felállítottak néhány sörsátrat és egy óriáskivetítőt, a technikai feltételek tehát adottak: a kérdés azonban, hogy mit kezdjünk a családdal, továbbra is fennáll.

  A fél kettes meccset, amíg még volt, az ember megnézte a munkahelyén, a négyest hazafelé megnéztük valahol, az esti meccsnél viszont nincs kecmec, ott a családot is figyelembe kell venni. Pöpöt szerencsére fektetni kell, tehát Pöp és az őt altató asszony kihúzva. Buftut is fektetni kéne, ő viszont szeptembertől óvodába megy, így kitört rajtunk a kapuzárási pánik - néhány hónap, és végleg elveszítjük őt, helyettünk tíz évig liba barátnőkkel, majd újabb tíz évig pattanásos hülyegyerekekkel fog foglalkozni -, ezért aztán őt nem küldjük ágyba, ráér korán kelni és feküdni később is. Szóval Buftuval kettesben járunk esti meccset nézni a térre.

  A probléma csak az, hogy a foci nem feltétlenül köt le egy kislányt egy és háromnegyed órán keresztül, csak ha folyamatosan magyarázzuk neki, hogy mi történik. Így a mellettünk ülők körében nem vagyunk túl népszerűek, viszont legalább látunk focit.

  Azt az egy szabályt Buftu már megtanulta, hogy aki több gólt lő, az nyer. Ezt gyakran fennhangon el is mondja, bár sajnos azt még nem érti, hogy mi az a gól, és mi az, hogy nyer valaki. Ha végre kezdené felvenni a fonalat, akkor az ismétlések bekavarnak, hiszen egy gólt vagy tízszer visszajátszanak - ráadásul különféle szögekből, így kurva nehéz elmagyarázni, hogy itt ugyanarról a találatról van szó.

  Odáig már eljutottunk, hogy piros bácsik és zöld bácsik, kék bácsik és narancssárga bácsik szaladgálnak a labda után. Buftu kedvence mindig a bíró, mert ő mindig más színű ruhában van, mint mindenki más. Ha valakit felrúgnak vagy pofán vernek, és utána jól kikockázzák, az is nagy öröm, különösen, ha folyik a vér. A csúcspont eddig az volt, amikor egy lufi berepült a pályára - Buftu azóta is minden meccsen azt keresi.

  Aztán van néhány focista is, aki belopta magát a szívünkbe. Valamelyik vicccsapatban volt egy fekete bácsi, akinek a haja vége pirosra volt festve, rajta Buftu egész meccs alatt röhögött. Meg volt az a ráncos fekete bácsi Ghánában, aki szintén vicces volt, különösen, amikor elcseszte a tizenegyest. Meg persze nagyon tetszik, hogy egy bácsit Kakának, egy másikat Kakaónak, egy harmadikat pedig Dudának hívnak - a Sweinsteiger névvel még barátkoznia kell.

  Sajnos Buftu, bár amúgy egész aranyos gyerek, a de miért?-es korszakát éli, ami minden bizonnyal a legszörnyebb periódus a szülők életében. Egy meccs alatt nagyjából harmincszor hangzik el egy alábbihoz hasonló párbeszéd:

- Szabadrúgás!

- De miért?

- Mert a kék-fehér bácsi felrúgta a piros bácsit.

- De miért rúgta fel?

- Hogy ne tudjun gólt lőni.

- Miért nem tudjon gólt lőni?

- Mert akkor veszít a csapata.

- Miért?

- Mert ez a szabály.

- Miért ez a szabály?

- Mert a ló nem darázs, a krumpli nem tojás.

  Ez utóbbi mondatot mindennél jobban gyűlöltük gyerekkorunkban, de hát az embernek az a sorsa, hogy szülőként elkövesse ugyanazokat a hibákat, amelyeket gyerekkorában annyira gyűlölt. Különben is, ha mi végig szívtuk az első éveinket, akkor az úgy fair, ha a mi kölykeink sem járnak jobban..