Új poszt a Paparázón! Nyomom a billentyűzetet kábé azzal az ambivalens érzéssel, ahogy George Lucas várhatta a hosszú csend után a Star Wars 7 bemutatóját. Itten a honorból befolyó összeg várhatóan valamivel szerényebb lesz, az analógiát is csak azért erőltetem tovább, mert mégiscsak Lucas úr mutatott példát arra, hogyan lehet méltósággal alkalmazkodni ahhoz a kellemetlen adottsághoz, hogy hőseid jelentősen megöregedtek, ráadásul életük sztorijához alig van már közöd, egykor volt tekintélyed romjaira alapozott, de nagyszerű meglátásoknak gondolt észrevételeidre pedig gyakorlatilag nincs fogadókészség.

E rövid, és némileg körülményes evokáció után jöjjön most a nagy megfejtés: kamaszkor = az Erő ébredése. A kalandvágyó ifjúkor olyan térben és időben szétterülő jelenség-komplexum, amely számomra az Androméda-köd áttekinthetőségével vetekszik.

Egy újabb csecsemő a láthatáron. Születnek egymás után. Hiába sóhajtozik Révész Máriusz reprezentatív alapon, hogy 1975-ben 194 ezer gyerek született, tavaly meg csak 88 ezer; én nem győzöm kapkodni a fejem. Itt a negyedik, ott az ötödik, útnak indult a hatodik.

Aztán jönnek, súlyos textilek közé pakoltan, magatehetetlenül, egyformán. Büszkén mutatják az anyukák, kissé felemelve, hogy jobban szemügyre vehessük mi, férfiak. Revánsot vesznek. Egyre biztosabb vagyok abban, hogy ez valamiféle tudatalatti visszavágás a vaskos viccekért, a szexista utalásokért. Végre egy szituáció, amivel könnyen, gyorsan odavernek nekünk – zavarunk alig leplezhető.

  Az ugye alap, hogy egy nőnek elmagyarázni a foci szabályait teljességgel lehetetlen vállalkozás. A dolgot nehezíti, ha ez a nő három és fél éves.

  A tudomány nemcsak a világ fejlődésének motorja, életünk (és halálunk) kényelmesebbé tételének záloga, hanem kullancs-szempontú megközelítésben a kiskorúak izgalmának és undorának non plus ultrája is. Mert ugrik, aztán betüremkedik.

  Laár András amúgy kitűnő szürreális meselemezének figurája, az ugró-bugró bábony, aki a hipertérben pattogva egyszerre több diáklányra is képes rávetődni, A. és G. gyerekből automatikusan hívta elő a kullancs asszociációt. (Felnőttek egy jól körülhatárolható csoportja is szokott ugró-bugró bábonyt játszani, de róluk nem Laár mesél, hanem rendőrségi jegyzőkönyvek.)

  1957 nem volt egy túl vidám év, talán egyedül Biszku Béla érezte jól magát. Viszont a Pannónia Filmstúdióban akkor is ilyen fasza rajzfilmek készültek:

  Pöp egy éves és nyolc hónapos, s nemrég beszélni kezdett. Buftu ebben a korábban már folyamatosan nyomta a hülyeséget, de ő lány, sőt egy idő után nő lesz, és anélkül nem lehet az ember igazi nő, hogy folyamatosan hülyeségeket beszélne. Pöpöt viszont kevésbé érdekli a verbális kommunikáció, inkább üt.

  Mostanában egyéb - amúgy nem túl érdekfeszítő - elfoglaltságaink miatt némileg hanyagoltuk a Paparázó blogot, persze ez nem azt jelenti, hogy Buftut és Pöpöt egy hónapra intézetbe adtuk volna. Közös életünk továbbra is folyt.

  Az egyik esős vasárnap délután például elvittük Buftut a Természettudományi Múzeumba. Az ötlet onnan jött, hogy láttunk egy plakátot, ami az itteni, Hatlábúak birodalma című kiállítást hirdette. Mivel Buftu rajong a férgekért, különösen a Bogyó és Babóca nevűekért, gondoltuk, megmutatjuk neki, milyenek is valójában. S ha már ott voltunk, megnéztük a múzeum többi kiállítását is.

  Most, hogy a csúnya bácsik lejátszották vetélkedőjüket az ország nagy homokozólapátjáért és körteformájáért, hamarosan a Paparázó is újjáéled, s érdemi posztokkal is jelentkezni fogunk. Addig azonban üssük agyon az időt hangos kurvaanyázással az alábbi sajtóközlemény kapcsán:

A JÓL-LÉT Közhasznú Alapítvány meghívja Önt a

LÁTHATÓ APÁK,
avagy férfiak, akik otthon is működnek…

c. kiállítás megnyitójára

Munka(megosztás) Ünnepe, 2010.május 1., 14.30
Millenáris, C épület
Megtekinthető: 2010. május 14-ig.

Mottó: „Sokkal egyszerűbb apává válni, mint annak lenni”

  A locsolkodásról már jó régen leszoktunk, mert kilencévesen rájöttünk, hogy alapvetően megalázó dolog csokipénzért kölnivel keccsölni meg hülye versikéket szavalni. Mostanában pedig az asszonyt már nem engedjük, hogy bárki megöntözze, Buftunak meg még nincsenek udvarlói, úgyhogy a húsvét hétfő az anyóséké, ott pedig zabálás és néma fogcsikorgatás van, nem locsolás. Azoknak viszont, akik még mindig zakóban, részegen járják ilyenkor az utcákat, az alábbi mesét küldjük, amelynek a tanulsága: marhára vigyázzunk a hölgyek megspriccelésénél, mert könnyen gyerek lesz belőle.

Gyerekek, ébresztő, gyerünk megkeresni, hogy mit tojt a nyuszi! De siessetek ám, mert úgy egyeztem meg a nyuszival, hogy ha öt percen belül nem találjátok meg a kosaratokat, akkor mindent én falok fel. Igen, az idén is.

  A férfiember általában még legénykorában beszerez egy kanapét, egy fotelt, egy asztalt és egy polcot. Ezzel úgy gondolja, hogy be van fejezve a nagy mű, igen, a kanapé-, fotel-, asztal- és polckérdés egy életre, vagy legalábbis pár évtizedre meg van oldva, el van intézve, ki van pipálva, s a továbbiakban legfeljebb a sarki boltba megyünk le néha sörért meg kajáért. (A férfiaknál némileg hasonló a megházasodás pszichológiája is, de ezt most hagyjuk, mert esetleg az asszony is idetévedhet.)

 Aligha férhet hozzá kétség, hogy a világ legjobb mesesorozata a Magyar Népmesék. Az első epizódok harminc évvel ezelőtt készültek, de az utóbbi években is született jó pár darab, s remélhetőleg - bár az eredeti tervekben csak száz rész szerepel - a jövőben sem állnak le a gyártással. Örvendetes fejlemény, hogy a különböző tudatmódosító szerek mára nemcsak a budapesti alternatív művészkörökben terjedtek el, hanem a Kecskemétfilm rajzolói is élnek velük. Biztosak lehetünk benne, hogy az alábbi - több fesztiválon is győztes - rész alkotói nemcsak pirospaprikát toltak az orrukba, ami azért is jó, mert a gyerekek gyakorlatilag folyamatosan spontán be vannak tépve, s így a mesék sokkal közelebb kerülnek a lelkükhöz:

  Súlyos problémát jelent egy apuka számára, hogy nem tarthatja otthon a gyerekeket úgy 30-40 éves korukig, amíg felkészülhetnek a rút külvilággal való szembenézésre. Sajnos időnként ki kell mozdulni velük otthonról, és nem csak a játszótérre, hanem – családszervezési okokból – vásárolni, ügyet intézni, rövid találkozókra is, hiszen logikus, hogy ha már úgyis el kell mennünk szívni, legalább addig tehermentesítjük otthon az asszonyt. Így aztán a gyerekek lassan megismerkednek Budapest szépségeivel, s nagy fantáziára van szükségünk ahhoz, hogy ne akarják felkötni magukat négyévesen.

  A gyerekekkel kiskorukban az egyik legfőbb probléma, hogy nő a foguk, a körmük és a hajuk. Persze az egész gyerek nő, de az igazi gondot ezek a függelékeik jelentik.

  Bíró Úr kérem, minden úgy kezdődött, hogy a Shooter (a sunyi Orvlövész címre lett magyarítva) egy csodálatos filmalkotás: Antonioni, Fellini, Bergman és John Cassavetes egyben. Mark Wahlberg a United óta egyszerűen nem tud hibázni, és fent mondott alkotás végén kajakra torkon lövik Danny Glovert, aki a Halálos fegyver-széria óta ezt bőven megérdemli. Ezt a minden érző emberi lélekbe két kézzel markoló filmalkotást vettem ki a az undorító globalizált kapitalizmus egyik legfrissebb találmányából, a Redbox nevű dvd-kölcsönző automata-hálózatból, amely középnyugati kisvárosunkban pillanatok alatt, úgyszólván szemünk láttára vágta haza a nagyobb kölcsönzőláncokat. Egy dollárért (meg hét cent adóért) egy napra lehet a legfrissebb cuccokat is kölcsönözni, éjjel-nappal és a gép emailt küld nekem a nyugtával, meg az újdonságokkal, meg néha kedvezményeket is ad, ha olyanja van: a rohadt amerikaiak ezt megint csúnyán kitalálták.

  Már jó ideje divatba jött az apás szülés, nagyon helyesen. Mivel nekünk is ilyenekben volt részünk, több nőismerősünk érdeklődött, hogy miként is látja egy férfi a szülést, nem gusztustalan-e, nem undorodik-e meg utána a feleségétől stb. Az utóbbi kérdésre egyértelmű nem a válasz, azt pedig, hogy egy férfi nagyjából mit lát szülés közben, az alábbi filmrészlet remekül összefoglalja:

Karácsonykor Lelky Lola már készített egy interjút Timivel, azaz Teknőssel, a Mandiner igen aktív kommentelőjével, aki nem mellékesen kilenc gyermek édesanyja. A kilenc utódhoz a tudomány mai állása szerint szükség van legalább egy apukára is, így mi megkerestük Teknős férjét, Gábort, aki Machiavelli néven szintén szokott kommentelni. Machiavelli 39 éves informatikus, egy kisvárosban lakik Nógrádban. És motorozik. Méghozzá a feleségével.

– Hogyan jött a gondolat, hogy kilenc gyereketek legyen? Eleve így terveztétek, vagy csak spontán jöttek egymás után?

  Az apukává alakulás néhány kellemes aktusa helyett most a nagymamákból, illetve a szomszéd asztalnál ülő úgynevezett kulturált emberekből őszinte undort kiváltó, ám az anyukák által már-már elfogadott új táplálkozási szokásunkról ejtünk néhány szót.

  Szóval ma azt ünnepeljük, hogy a magyarok megverték az ellenség bácsikat, akik parancsolgatni akartak nekik, meg elvenni a csokijukat, játékaikat, könyveiket. Ők akartak parancsolgatni, mint egy király, hogy mikor feküdjünk le, mikor keljünk, mikor mit együnk, meg mihez nem szabad nyúlni. Pedig csak a Papának és a Mamának szabad parancsolganiuk, az ellenség bácsiknak nem. Szóval csúnya, rossz bácsik voltak ezek az ellenség bácsik, mindenféle rosszaságot műveltek a magyarokkal.

  Hogy kik azok a magyarok? Hát mi vagyunk. Nem, nem csak mi négyen, hanem mindenki, aki a közelben lakik. Még az ürömi öregapáék is, bár az ürömi nagymamádat nézve néha vannak kétségeim. Meg akik a Balatonon laknak, azok is magyarok, kivéve, akik nyáron laknak ott, mert azok az ellenség bácsik kisfiainak meg kislányainak a kisfiai meg kislányai. Nem, ők már nem akarják elvenni a csokinkat, azóta kibékültünk, mint ti szoktatok veszekedés után.

  És azok a magyarok, akik nem kínaiak. Tudod, akiknek nyi haóval szoktál köszönni, ha nem bújik beléd a nemköszönő manó. Akik azt a finom sült fagyit csinálják. Szóval ők nem magyarok. Meg a fekete bácsik sem magyarok. Az ellenség bácsik nem voltak fekete bácsik, meg kínaiak sem, nem is tudtak jó sült fagylaltot csinálni, hanem nagyjából úgy néztek ki, mint mi, csak nem lehetett érteni, amit beszéltek. Ezért is csináltak annyi zsiványságot

  Szóval akkor a magyarok azt mondták, hogy elegünk van belőletek, ellenség bácsik, most hazazavarunk benneteket, és ezentúl mi mondjuk meg, hogy mikor fekszünk le, meg hogy mihez nyúlunk. És a magyarok felvették a piros huszársapkát, meg a kokárdát – igen, ők felvették a kokárdát, és nem hisztiztek, hogy nem akarják kilyukasztani a kabátjukat, mint te –, és jól elagyabugyálták őket. A legbátrabb közülük egy Petőfi Sándor nevű bácsi volt, ő találta ki azt a verset, amiben az van, hogy „Ej mi a kő! tyúkanyó, kend, A szobában lakik itt bent?”. Nem, azt nem a Papa találta ki, csak régen azt hazudta, hanem igazából a Sándor bácsi. De amikor a magyarok felvették a piros huszársapkát, akkor nem a tyúkanyóról írt verset, hanem arról, hogy gyerünk magyarok, verjük el jó alaposan az ellenséget! Szóval nagy verekedés volt, nagyobb, mint amit a Pöppel szoktatok csinálni, és az ellenség bácsik jól elmenekültek.

És most ennek a nagy verekedésnek van a szülinapja. Tortát nem sütünk neki, mert a verekedés nem eszik tortát, viszont rajzolunk neki egy zászlót, az lesz az ajándékunk. Nem, nem lesz szomorú, mert sok-sok zászlót kap, és a verekedések nagyon örülnek a zászlóknak.
 

  Ma egy régi klasszikust idézünk fel, amelyből a gyerekek a szarral, illetve annak különböző változataival ismerkedhetnek meg. A történet képeskönyv változata, Wolf Erlbruch német gyerekkönyvszerző-illusztrátor képeivel itt tekinthető meg. A film németül van, de a sztori nyelvismeret nélkül is érthető. A mese tanulsága: semmi nem marad következmények nélkül, a bűnös előbb-utóbb mindig lebukik, és elnyeri méltó büntetését. Jelen esetben egy szart a fejére.

  Van abban valami megindító, ahogy a gyerekek megpróbálják az eddig felépített fogalmi rendszerükbe beilleszteni az újonnan hallott történeteket. A ki kicsoda, illetve hogy volt kérdéskörét ezúttal az 1848-49-es forradalom és szabadságharc kapcsán bontogattuk egy szokásosnál hosszabbra nyúlt vacsora keretében, a konyhaasztal mellett.
 

  A kereskedelmi média szorítását még sohasem éreztem olyan erősnek, mint amikor a minap, ismeretterjesztő jelleggel sorra vettük a márciusi ifjak 12 pontját. Röviden kitérve a 12. pontra Unió (Erdéllyel) épp azt ecseteltem, miféle értelmezhetetlen baromság volt, hogy a szocializmusban simán Unió-ként, minden további magyarázat nélkül említették az utolsó követelést. Láthatóan nem nagyon érdekelt fejtegetésem rajtam kívül senkit, de azért D. alibi visszacsatolásként feltett egy pontosító kérdést, nevesül, hogy mi az az unió RTL. Legközelebb az elszakított nemzettest jelentőségéről fogom megtartani a (konyhai) székfoglalómat.

  Ám aki most azt hiszi, hogy szörnyű gyermekszáj sorozatunk legalább 1848-as szabadságharc kapcsán ezzel megszakad, az keserűen csalódni fog. Ugyanis a húgánál nagyságrendekkel képzettebb A. gyerek simán bedobta, hogy ugye Táncsics börtöne megnyílt. A későbbi elemzés során vált csak világossá, hogy ez az ízig-vérig polgári miliőbe született gyermek úgy gondolta, hogy volt egy Táncsics nevű, börtön bizniszben utazó vállalkozó, aki épp március idusán jutott el arra a pontra, hogy megnyithat első szolgáltató háza (vö. Náncsi néni vendéglője vagy a dunakeszi Auchan). Az üzleti szemlélet magva – bárki is hintette el – A. gyerek eszének kiskertjében jó talajra hullt.

  Az ember fiatalkorában valahogy úgy képzeli el a boldogságot, hogy hazamegy a melóból, megeszi az asszony által feltálalt gőzölgő, zsíros, pácolt húsokat, megmasszíroztatja magát, aztán néhány sörrel beül a fotelbe, és üveges szemmel bámulja a tévében a híradót, meccset, lövöldözős filmet.

  Ebből persze semmi nem lesz.

  Az már idejekorán kiderült, hogy az asszony nem szeret tévézni, de ezt nem értékeltük baljós előjelként, hiszen bambulni egyedül is lehet, sőt sok szempontból kellemesebb is. Aztán amikor élesben is ki akartuk próbálni a boldogságot, kiderült, hogy a híradó idegesíti az asszonyt. Aztán egy idő után, talán az első terhessége óta, idegesíteni kezdték a filmek, majd a meccsek is, meg lényegében minden. Egyedül a régi francia, csehszlovák és egyéb buzi országokból való művészfilmek nem zavarják, azoktól viszont mi leszünk olyan kurva idegesek, hogy ártatlan kismacskákat fojtunk vízbe. A Duna TV-t be se állítottuk a készüléken, nehogy kapcsolgatás közben odatévedjünk valami ötödig generációs dán film noirra, és ott helyben agyhúgykövet kapjunk.

  Így aztán a békesség kedvéért egyre ritkábban kapcsoltuk be a tévét; eleinte titokban, lehalkítva még bepróbálkoztunk a kisszobában, de aztán feladtuk. Tudják, a hölgyeknek megvan az eszközkészletük arra, hogy az embernek elvegyék a kedvét valamitől. Végül már be se fizettük a kábeltévés csekket, s azt már észre se vettük, amikor a UPC kikapcsolta a szolgáltatást. Nem is tudjuk, ez mikor történt. Amikor felfedeztük, hogy a drótból nem jön adás, a készüléken is túladtunk, a helyére valami kurva praktikus ikeás izé került. Ezt tulajdonképpen nem is bántuk, mert jöttek a gyerekek. És minden okos ember azt mondja, hogy kisgyereket tévéztetni tilos.

  Csakhogy aki ilyet mond, annak soha nem volt kisgyereke. A helyzet az, hogy egyáltalán nem volt hülye vagy gonosz, aki a mesefilmeket kitalálta. Persze sokkal egészségesebb, ha a gyerekkel folyton mesekönyvet nézegetünk, legózunk, babázunk, mókázunk, kacagunk, csakhogy nincs élő ember, aki erre képes lenne éveken keresztül, gyakorlatilag huszonnégy órán át. Aki mást mond, az hazudik.

  Amikor először ültettük Buftut a Youtube elé, s kerestünk neki valami kisvakondot, hogy öt percre nyugodtan lehessünk, még erőteljes bűntudatunk volt. Buftu persze két másodperc alatt függő lett, s azóta nem az a kérdés, hogy néz-e filmeket az interneten, hanem az, hogy mennyit. A rágcsáló után jött minden más: Vizipók-Csodapók, Pom-Pom, Lolka és Bolka, Frakk, Misi Mókus, Rózsaszín Párduc, Kengyelfutó Gyalogkakukk, méghozzá olyan dózisban, ami a mi időnkben, a hétfői adásszünetek világában teljesen elképzelhetetlen lett volna. A jelenlegi sláger a Magyar Népmesék sorozat, ami speciel tényleg überkirály, bár elég sűrűn hullanak a népek, és még több boszorkánnyal találkozhatunk benne, mint a villamoson. Bepróbálkoztunk egész estés Disney- és egyéb animációs mesékkel is, amelyekben a főhősnőt direkt nagymellűnek rajzolják az apukák kedvéért, de az asszony eltiltott ezektől, persze hivatalosan nem a mellek miatt, hanem mert szerinte egy hároméves gyerek nem tud másfél órán át figyelni. (Buftu persze simán végignézne három Csipkerózsikát is, de hát ő nem olvasott gyereknevelési tanácsadó könyveket.) A South Park meg alapból le van tiltva, azt csak titokban nézek Pöppel. Mostanra egyébként Buftu egész jól kezeli a Youtube-ot és a többi videomegosztót, az ajánlóképek alapján simán elnavigál akármilyen nyomorult meséhez.

  A bűntudat némileg enyhült, de azért még megvan. Azzal nyugtatjuk magunkat, hogy még mindig jobb, ha rongálódik a gyerek képzelőereje, kreativitása, intelligenciája és mindenféle képessége, mintha feldarabolnánk, amiért nem hagy nekünk tíz percet, hogy a konyhába kilopakodva megihassuk azt a kibaszott sört.
 

  A szuperanya státuszt három gyermek egyidejű nevelésével lehet elnyerni, ami nagy kövér nahátokban, meg ez mind az öné? kérdésekben kicsúcsosodó elismerés. Ami face to face még akár kedves is lehetne, csak hát mindannyian tudjuk, hogy a mosolygós sóhajtozás mögött többnyire az a nyers vélemény húzódik meg, hogy ez hülye (vagy keresztény, ami az előző szinonimája). Most nem a megkeseredett viszonyulók széles csoportjával kívánunk azonban foglalkozni, hanem a szuperanya szubkultúra összefogásában rejlő, és az  apákra különös veszélyt jelentő megoldások özönével.

  Mindjárt az elején érdemes leszögezni, hogy az előzőekkel ellentétben szuperpapa nem létezik, mindannyian Bubuluc apuka prototípusának ilyen-olyan továbbfejlesztett változatai vagyunk. Szépen gömbölyödő hasunk simogatásából azonban senki nem a kedves kis porontyok vállalására, sokkal inkább valamiféle furcsa autoerotomán hajlamra asszociál. Szóval nincs ránk írva, hogy valójában Kopp Mária zászlóvivői vagyunk.

  A szuperanyák pontosan érzik a mi speciális kinn is vagyunk, benn is vagyunk helyzetünket, ami azt jelenti, hogy a gyermekek logisztikájának egyes stációinál ugyan fel-felbukkanunk, de érdemben nem nagyon lehet ránk számítani, ezért hát kénytelenek önsegélyező egyletet alakítani. A törekvés érthető, hisz például a hétszemélyes gépjárművek piacának nem elhanyagolható célcsoportját képezik a szuperanyák és kapcsolt részeik, így kézenfekvő, hogy Újpest buszpályaudvarra érkező cserkésztúra résztvevőiért felesleges konvojban kimenni. A ki kinek a gyerekét mikor hova szállítja kérdéskör tisztázására fordított telefonköltségből ugyan minden család egyenként Dömösig is kimehetne, de – mint rájöttünk – a kommunikálás puszta ténye esetükben legalább olyan fontos, mint maga a logisztika.
Erre azok a délutáni hercig kis együtt kávézások döbbentettek rá, melyeket mindig jó ütemérzékkel zavarok meg hazaérkezésemmel. Ilyenkor az általunk csak meglehetősen felületesen ismert anyukák szabadkozni kezdenek, hogy bocsi, bocsi, nem akarnak zavarni, de tényleg, aztán maradnak.

  A szuperanya igazi barátnője azonban onnan ismerszik meg, hogy csak ő van otthon nálunk, amikor kisfiát bennfogják a kórházban, merthogy mi sokkal közelebb lakunk a gyógyító intézményhez. Nehéz éjszakája volt, alig lehetett aludni a betegágy mellett a széken – mondja, mikor megjelenek. Gyorsan lezuhanyozik, aztán bekapna valamit, és már megy is vissza. Tudom, hogy ez nem egy szokványos felállás, de a nagycsalád gátlásokat levetkőző, nyers célratörést csak a nagycsaládos értheti meg. Az efféle váratlan események pedig sokkal kedvesebbek a számomra, mint akár a legbensőségesebb V. kerületi önkormányzati nőnap.

  Az együtt mozdulás magasabb értelmét és minden örömét akkor értettem meg, akkor mértem le fürdőszobamérlegünkön, mennyit is nyom valójában egy szuperanyaszív, amikor hosszas előkészítés után saját porontyainkat nagyanyó fennhatósága alá helyezve tervezni kezdtem azt hétvégét, amit végül is hármasban tölthettem asszonyom mellett egy félig ismeretlen óvodás kislánnyal. Merthogy ő már korábban le volt beszélve.

Has

 

  Olvasgatva a kismamablogokat az embernek feltűnik, hogy a kismamákat a gyerekeiknél sokkal jobban érdekli saját hasuk és egyéb testrészeik feszessége. Ez mondjuk nem olyan nagy probléma, elvégre nők, de azért ezt a terhesség dolgot jelentősen túlparázzák.

  Az ember, amikor megházasodik, és vállalja a gyermeknemzés kockázatát, azzal is számol, hogy az asszony hamarosan kövérebb lesz, mint Moby Dick (sőt még azt is, hogy a mellein hamarosan mással kell megosztoznia). Ez bizony benne van a pakliban, de hát a terhesség elmúlik, ami meg marad belőle, annyit időközben mi is puhányodunk. Én speciel Buftu magzat korában úgy igyekeztem tompítani a problémákat, hogy magas is felszedtem tíz–tizenöt kilót; az más kérdés, hogy az asszony pár hónap alatt visszafogyott, én viszont azóta se lettem könnyebb egy dekával sem. Sőt a Pöp születése előtti hónapokban még pár kilót felszedtem. Szóval olyan szolidáris voltam, amilyen csak lehettem. És még jófejként is viselkedtem, a 38. hétben sem mondtam, hogy „Hú, de kövér vagy!”, sőt igyekeztem úgy tenni, mintha mindig is arra vágytam volna, hogy az éjszaka közepén egy hatalmas has letaszítson az ágyról.

  Ha az ember nagyjából biztos benne, hogy az ő gyereke van a nője hasában, akkor a terhesség egyáltalán nem gáz, sőt még titokban büszkék is vagyunk. A nyilvános szerelmes pocaksimogatást persze tisztességes férfiember igyekszik elkerülni, de azért egy saját gyerek kifejezetten menő, még ha furcsa elváltozásokat okoz is a csajokban.

  Szóval magával a terhességgel nincs baj. A gondok ott kezdődnek, ha ezt a nők nem tudják, és elkezdenek rinyálni. Mert egy pingvint simán el lehet viselni, de a huszonnégy órás panaszkodást nem. Higgyék el, hölgyeim, a fickójukat egy csöppet sem érdekli, hogy az elmúlt két órában 24 grammot híztak, meg hogy nem jön önökre az a szoknya, ami tegnapelőtt még jó volt, meg hogy a kedvenc pólójuk alól kikandikál a hasuk, meg hogy egy picit bedagad a bokájuk, meg hogy éjszaka horkolnak, meg hogy folyton pisilni járnak. A doktorok/védőnők szidalmai és tilalmai sem érdekelnek minket, és nem vagyunk hajlandóak párolt zöldséget enni – s ezt önöktől sem várjuk el. Nincs az a has, ami riasztóbb lenne, mint egy kétórás panaszfolyam a terhességi csíkokról.

  Szóval, hölgyeim, hízzanak meg, szüljenek nagy, kövér, egészséges gyerekeket, de a részletekkel ne zaklassanak minket. Mi meg cserébe nem meséljük el, hogy amíg önök magukat sajnálták otthon a tükör előtt, mi hogyan hányjuk össze a Tulipán vécéjét a primitív haverokkal.