A férfiember általában még legénykorában beszerez egy kanapét, egy fotelt, egy asztalt és egy polcot. Ezzel úgy gondolja, hogy be van fejezve a nagy mű, igen, a kanapé-, fotel-, asztal- és polckérdés egy életre, vagy legalábbis pár évtizedre meg van oldva, el van intézve, ki van pipálva, s a továbbiakban legfeljebb a sarki boltba megyünk le néha sörért meg kajáért. (A férfiaknál némileg hasonló a megházasodás pszichológiája is, de ezt most hagyjuk, mert esetleg az asszony is idetévedhet.)
Csakhogy amikor jön a kis feleség, meg később a gyerekek, a jól berendezett élet felborul. A hölgyeknek sajnos megvan az az idegesítő tulajdonságuk, hogy nem akarják csupasz falak között egy kanapén leélni az életüket. Így aztán az ember egyre gyakrabban kapja azon magát, hogy az Ikea mélygarázsában szív egy csomó kartondobozzal és papírzacskóval.
A helyzet az, hogy az apákkal és férjekkel való egyik legalapvetőbb kicseszés az Ikea léte. A társasági élet szigorú szabályozását, a nyugodt alvás megvonását és a magányos perceknek a vécére történő korlátozását meg lehet szokni, de az, hogy az ember kénytelen rendszeresen hosszú órákat tölteni a lehető leghülyébb nevű lakás-felszerelési tárgyak között, már-már elviselhetetlen.
(Mellékszál: régebben lehetett kapni FASZ fantázianevű asztali lámpát, de ezt valami miatt kivonták a forgalomból.)
A baj ott kezdődik, hogy mi, fickók, Ikeába kizárólag másnaposan megyünk. Normális esetben ugyanis tudjuk úgy húzni-halasztgatni a dolgot, hogy végül egy időre feledésbe merüljön az akciós kávéhabosító, de ha előző este csúnyán berúgunk a primitív haverokkal, s az asszony ezután veti fel az ügyet, akkor afféle kompenzálásképpen kénytelenek vagyunk bűnbánatos, zöld arccal előkaparni a slusszkulcsot.
Pedig már önmagában az szemétség, hogy – arra hivatkozva, hogy bútorboltról van szó –, a férfitól elvárják, hogy ő is tartson a nőjével. Nos, valójában általában nem franciaágyat vásárolunk, hanem vázát, biztonsági gyerekbiszbaszt és praktikus izétartót, vagyis csupa olyan dolgot, amit egy anyuka két gyerekkel is simán hazacipel. Még pár csomagolt bútor is simán felfér a hátára. A nők Ikea-élményéhez azonban, úgy tűnik, szükség van ránk.
Az áruház aztán maga a pokol. Buftu mindig kéri, hogy tegyük be a gyerekmegőrzőbe, aztán persze mindig megbánja, és mi ezt előre tudjuk, így vásárlás közben miatta is idegesen feszengünk. (Nem tudjuk, hogy mi alapján választják ki a gyerekvigyázó hölgyeket, de mi olyan borzalmas gyerekundort, ami az ő szemükben ül, utoljára Éva néninél tapasztaltunk harmadik általánosban.) Pöp jön velünk, egy ideig nincs is gond vele, de aztán a játékrészlegnél természetesen kirobban a balhé, ami a pénztárig tart.
A bolt maga ugye úgy van felépítve, hogy nem lehet ám csak úgy rögtön odamenni, ahova akarunk, mondjuk a képkeretekhez, hanem szépen sorban minden végig kell járni. S eközben természetesen a kosár lassan megtelik olyan praktikus és megfizethető árú dolgokkal, amelyekről sosem gondoltuk volna, hogy valaha szükségünk lesz rájuk. Tényleg egész jól megvoltunk harminc évig nejlonzacskótartó, gyermekkézmosó sámli és bambusz nélkül, de ezt másnaposan, frusztráltan, egy bömbölő gyerekkel a karunkban kurva nehéz megértetni egy fészekrakási lázban égő nővel. Aztán a pénztárnál kiderül, hogy oda a havi fizu, pedig csak egy Bjorgkit könyvtámaszért ugrottunk be. A vásárolt áruk között meg persze mindig akad egy olyan hosszúkás valami, ami épphogy nem fér be a csomagtartóba, s kezdődhet az ügyeskedés az utastérben: te ideülsz, ezt az ülést lehajtjuk, azt a gyerekülést átrakjuk oda, Pöp az öledben ül, és végig egyesben megyünk haza, mert a csomag csak úgy fér be, hogy rajza fekszik a sebváltón.
Aztán otthon vár ránk az összeszerelés. Ez tulajdonképpen régebben még pozitív dolog volt: az ember némileg férfinak érezhette magát, hogy képes egy marék csavarból, néhány kínai furnérlapból meg pöcökből összeállítani egy komplett ruhásszekrényt. A büszkeség azonban idővel csökkent, mert az asszony kifigyelte, hogy a rajzos útmutató alapján egy hülye is bármit összerak, így a csendes tiszteletet felváltotta a türelmetlen nógatás, vagyis már azt a kis sikerélményt is elvették tőlünk.
Az egyetlen jó dolog az Ikeában a büfé, ahol a város legolcsóbb hotdogját adják. Persze nem a virsli a királyság, hanem az, hogy a majonézt, kecsapot, mustárt mi magunk nyomhatjuk rá, így az az illúzió keltődik bennünk, hogy némi túladagolással mi is meglopjuk egy kicsit a multit. Sajnos a régi, tehéntőgyhöz hasonló adagolót nyomókaros változatra cserélték, így a finom erotikus élmény oda, de így is lehet orrba-szájba nyomatni a majonézt, és erre bíztatni a gyerekeket is. A gusztustalankodásban szerencsére ők is benne vannak, így egy-egy alkalommal fejenként legalább másfél kiló kulimászt szétkennek az asztalon, a padlón és az előtérben kiállított bútorokon.
Ennyit minimum megérdemelnek ezek a kurva svédek.
