Karácsonykor Lelky Lola már készített egy interjút Timivel, azaz Teknőssel, a Mandiner igen aktív kommentelőjével, aki nem mellékesen kilenc gyermek édesanyja. A kilenc utódhoz a tudomány mai állása szerint szükség van legalább egy apukára is, így mi megkerestük Teknős férjét, Gábort, aki Machiavelli néven szintén szokott kommentelni. Machiavelli 39 éves informatikus, egy kisvárosban lakik Nógrádban. És motorozik. Méghozzá a feleségével.

– Hogyan jött a gondolat, hogy kilenc gyereketek legyen? Eleve így terveztétek, vagy csak spontán jöttek egymás után?

– Már a házasságunk elején megegyeztünk, hogy sok gyerekünk lesz. Akkor egész biztosan nem erre a számra gondoltunk, de szándékosan nem határoztuk meg, hogy mit jelent a sok gyerek.  A vezérlő elv az volt, hogy akárhány is jön, hadd jöjjön, tehát gyakorlatilag spontán lett éppen annyi, amennyi.

– Terveztek még gyereket, vagy a kilencet már elég tisztességes teljesítménynek tartjátok?

– Már ez sem rossz teljesítmény, de mint mondtam előbb, nem „tervezett” módon történt a gyermekvállalás. Ha jön még gyermek, akkor neki is lesz helye a családban.

– Családi hagyomány nálatok a sok gyerek?

– Én egyke gyerek voltam, mindig nagyon szenvedtem tőle, hogy nincs kivel játszanom. Sajnos édesanyám orvosi okok miatt nem szülhetett többet, így bennem nem alakulhatott ki az az érzés, hogy milyen is a nagycsalád. Azt tudom azonban mondani, hogy összességében nagyon jó ilyen nagycsaládban élni, és ezért nagyon jó kilenc gyerek édesapjának lenni.

– Gondolom, gyakran találkozol az „Ez hülye?” jellegű megjegyzésekkel. Mit mondasz ilyenkor szörnyülködő polgártársaidnak?

– A kedvenc helyzetem az, amikor valaki ecsetelni kezdi nekem, hogy tudom-e, milyen nehéz két-három gyereket nevelni és mekkora áldozat ez. Erre azt szoktam mondani, hogy nem, mert nekem kilenc van. Általában az embereknek nincs reális képük, hogy mit jelent kilenc gyerek, jelentősen túlbecsülik a „fáradságot”.

– Amikor megtudják, hogy ennyi gyereked van, olyankor mit kérdeznek tőled a nők, és mit a férfiak?

– Attól függ. Van, aki bunkó módon humorosnak vélt dolgot kérdez, például, hogy nincs-e tévénk, vagy miért nem kötök rá csomót. Nekik csak azt tudom mondani, hogy ha már ennyire bele akarnak szólni a családunk dolgaiba, akkor itt helyben legyenek szívesek anyagilag is hozzájárulni. Az a tapasztalatom, hogy úgy általában nem mernek kérdezni, és ha kérdeznek is, az mind anyagias kérdés. Nem tudom, valahogy mintha bele se mernének gondolni, hogy milyen is valójában a nagycsalád, valamint én sem az „elvárt” módon viselkedek, nem vagyok az a tipikus elképzelt nagycsaládos apuka.

– A munka és a família mellett van időd másra?

– Természetesen van időm a munka és a család mellett is, sőt mindenkinek csak tanácsolni tudom, hogy ne „oldódjon fel” a személyisége a család oltárán! Maradjon meg saját magának is lenni, és oldja meg, hogy legyen ideje másra is, mert előbb-utóbb túl nagy tehernek fogja érezni a családot, és „felmond”. Ha valamit nagyon megtanul az ember egy ilyen családban, az az, hogy mindenkinek meg kell adni a privát szférát, adott esetben a magányt is, hogy ne érezze tehernek a közösséget. Nekem is van hobbim, például tavaly, miután az egyik autó részlete leketyegett, vettünk nekem egy nagymotort, és letettem hozzá az A-s jogsit is. A vicc az egészben, hogy a legjobban talán Teknős „kattant rá” a motorozásra, így amikor szép idő van, akkor elugrunk motorral a közelbe meginni egy kávét, vagy csak úgy 1–2 órára csavarogni.

– Sokan azt mondják, azért nem akarnak gyereket, mert nem tudnák eltartani. Mekkora lakás, kocsi és fizetés kell egy ekkora családhoz?

– A gyermekvállalás elsősorban nem pénzkérdés, hanem mentálisan kell bírni azt a terhelést, amit a család jelent. Persze pénz is kell hozzá, de ugye azt szokták mondani: ha Isten báránykát ad, ad hozzá legelőt is. Mi ezt a mondást teljesen alá tudjuk támasztani, amikor új gyermek jött a családba, akkor az idő tájt mindig javultak valamit az anyagi viszonyaink. Persze nekünk nem kellett házra gyűjtenünk, mert sajnos szüleim elhunytak, és most tizenegyen élünk egy 150 négyzetméteres házban. Persze a ház kicsi, most ki kell bírni így, de reméljük, ez később változhat. Autóból minimum kettő kell (ki ne számolja valaki, igen, eggyel többen vagyunk, mint lehetne, remélem, nem bírságolnak érte nagyon), van egy Suzuki WagonR+, amivel Teknős jár és egy Fiat Linea, amivel én. Láthatjátok, nem igazán luxusautók, de nincs is rá igényünk.  Ezek mellet van még egy Suzuki Bandit 1250-es motorunk is, dolgozni is ezzel fogok bejárni, nem csak a szórakozásra vettük; s ha nyáron kiruccanunk, és a legnagyobbnak már lesz autóra jogsija, akkor végre törvényesen elmehetünk bárhova. Ami a havi bevételt illeti: ha én nem keresek 300 nettót, akkor deficitesek vagyunk. Így ezzel az összeggel tudjuk biztosítani, hogy egy átlagos kétgyerekes család anyagi színvonalán, vagy nem sokkal alatta éljünk. Emellett Teknős kap még gyest, valamint jön a családi pótlék is. Egyéb segélyt nem kapunk, csak az ingyenes tankönyv jár és az ebédtámogatás a gyerekeknek, ők fél áron esznek.

– Nekem és a többi Paparázó-szerzőnek egyelőre csak 2–2 gyerekünk van. Hogy tudnál minket meggyőzni arról, hogy újra aktivizáljuk magunkat gyermekcsinálás-ügyben?

– Ha már ezt kérdezed, akkor biztosan szeretnél többet is. Általában az emberek szeretnének több gyereket, csak nincs meg hozzá a bátorságuk, hogy belefogjanak. Létbizonytalanságban élnek, félnek a jövőtől. Én pont ezért javasolom a több gyereket. Ha eltekintünk tőle, hogy mennyire jó is ekkora közösségben élni, és igazából még lemondani sem kell semmi igazán fontosról – mi még az Adriára is eljutottunk nyaralni –, akkor azt tudom mondani, hogy mindenki vegye sorra hideg fejjel a tényeket is. Elsősorban azt, hogy a mai 30–40-es korosztálynak már egészen biztosan nem lesz megfelelő nyugdíja, tehát nem mindegy, hogy egy vagy kilenc gyermeknek kell eltartania az öregeket. Mert ugye abban azért már csak bízhatunk, hogy mindennap lesz valaki olyan jó a családból, és elénk rak egy tányér levest. Az sem utolsó szempont, hogy a várható világfelfordulásban ki mekkora közösségre támaszkodhat, és ugye a társadalom elemi összetartó közössége a család, bajban szinte csak rá hagyatkozhatunk. És végül, akinek anyagi kifogásai vannak, az fontolja meg, hogy 100–200 évvel ezelőtt is felnőtt az a 10–12 gyerek a családokban, s hogy most mennyivel jobb anyagi körülmények között tudjuk nevelni a gyerekeket. Egyelőre még meg tudják kapni azt az oktatást, élelmet és törődést, ami szükséges a felnövekedésükhöz és későbbi érvényesülésükhöz – használjuk ki az időt, semmi sem garantálja, hogy ez később is meglesz.

– Mi a legnehezebb a nagycsaládos életben?

– A sok gyereket elsősorban mentálisan kell bírni, valamint családszervezésileg. Ahogy sorban jöttek nekünk a gyerekek, rendre belefutottunk a családszervezési nehézségekbe. Azt mondják, hogy egy–két gyereknek még lehet a szülő a cselédje, de 3-nál már változtatni kell az élet megszervezésén. A következő lépcső az ötödik gyerek, ott már nagyon meg kell osztani a munkát a családtagok között, és igen, a gyerekeknek is dolgozniuk kell. Ezután következik a nyolcadik gyereknél a nehézség, az már tömeg, amelyet a megfelelő „menedzsmenteszközökkel” kell irányítani. Mondják más nagycsaládosok, hogy a következő lépcsőfok a 12. gyerek. Itt még nem tartunk. Viszont a kilenc gyerekkel a törődés, „munka”, az nem egyenlő egy gyerek szorozva kilenccel – kivételt képeznek ez alól az ikrek, az tényleg dupla, tripla munka! Ahogy nőnek fel, a nagyobbak egyre többet segítenek a kicsik kezelésében, például rájuk lehet bízni a kicsik fürdetését és lefektetését; takarítás szempontjából mindenki a saját territóriumáért felel stb.  Ha például be kell hordani a fát, akkor egy egész brigád áll rendelkezésre, mert ugye télen senki sem szeret fázni. Összefoglalva: kilenc gyerek nem is feltétlenül sokkal több, mint egy, hanem inkább más. És végül a gyerekek nem unatkoznak, nem tapadnak unalmukban a szülőkre, hogy valakivel játszhassanak, mint ahogy ezt nagyon gyakran látom az egygyerekes családoknál, hanem mindig van kéznél legalább egy olyan testvér, akinek van kedve játszani.

– A sok gyerek mellett van időd Teknősre is? Tudtok másról beszélgetni, mint arról, hogy melyik gyerekkel éppen mi van?

– Persze, hogy van időm, és tudunk is másról beszélgetni, például nagyon sokat politizálunk, talán túl sokat is. Az a szép egy ilyen nagycsaládban, hogy egy olyan közösség, amiben mindenki mindenkivel tud beszélni valamiről, sokkal inkább, mint egy kis családban. Nincsenek is kommunikációs problémái a gyerekeimnek.

– Teknős a Mandiner egyik legaktívabb kommentelője. Van, hogy időnként rá kell szólni, hogy a politika helyett inkább vasalja ki az ingedet vagy főzze meg végre azt a tejbegrízt?

– Van, persze, de azért az ilyen helyzetek nem olyan élesek, inkább szeretetről szólnak. Mondani szoktam neki, hogy napi három óra alvás rendszeresen, az nem lesz elég. Teknőssel is sokat politizálunk itthon, és ugye egy nagycsaládosnak különösen nem mindegy, hogy milyen hazának is neveli a gyermekeit. Mert ugye a politika elsősorban a jövőről szól, és a gyerekeink jövőbeni lehetőségeiről. Ezért ez az érzelmi „túlfűtöttség”. Ismerünk sok nagycsaládost, és azt kell mondanom, hogy egyikük sem az a családban feloldódó, csak a saját dolgával törődő ember, mindnek nagyon határozott véleménye van a politikáról és a jövőről, mind közösségi ember.

– Van időd arra, hogy egyenként vagy legalább kiscsoportos bontásban foglalkozz a gyerekeiddel?

– Természetesen van, már ha ugyanarról beszélünk foglalkozás alatt. A kicsiknek sok-sok közvetlen szeretetet kell adni, hogy kiegyensúlyozott és magabiztos felnőttek legyenek, míg a kamaszokkal sokat kell beszélgetni az élet és erkölcs dolgairól, mert nekik ebben a korban erre van szükségük. Leginkább magunkat kell nekik adni, mert erre nagyobb szükségük van, mint például tizenhét évesen saját autóra.

– Vannak gyermektelen barátaitok?

– Vannak, nekik mindig sokat kell mesélni a gyerekekről. Remélem egyszer nekik is lesz sajátjuk.

– Meg tudod jegyezni a gyermekeid összes barátjának nevét?

– Á, dehogy. Ha ideges vagyok, a gyerkőcök neve sem jut eszembe mindig elsőre. A baráti látogatásokat viszont nálunk korlátozni kell, mert előfordult már, hogy itt volt több mint tíz vendéggyerek, a lakásunk időnként egy átjáróház.

– Mikor vettél magadnak utoljára valamit – létszükségleti cikkeken kívül –, és mi volt az?

– Most legutóbb, mint mondtam, egy motort, de úgy általában ésszerű keretek között nem tagadok meg magamtól semmit. Nyilván őrültséget nem csinálok, nem veszem el a család szájától a betevő falatot, de attól még ami szükséges, vagy nagyon vágyok rá, az előbb-utóbb meglesz. Mondjuk én nem vagyok annyira tárgykapcsolt, mint sok férfitársam, de például van laptopom,  120 megás internetem, kütyüjeim, és alapvetően mindenem, aminek szükségét érzem. Persze lemondanom is kell, például a macsós tárgyfetisizmusról, tehát például szeretnék profi DSLR fényképezőgépet optikával, de ez nem lesz, mert ezt már magamnak sem tudnám megmagyarázni. A világot is szívesen bejárnám, megnézném szívesen az USA-t, Kanadát, de ezt is kihagyom, mert nem olyan fontos. Így is jártam jó pár európai országban, legmesszebb a francia Riviérán.

– Mi az a feladat, amihez a gyerekek kifejezetten téged hívnak? Igazságot tenni, mesélni, segíteni a tanulásban stb.?

– Leginkább tömeget oszlatni. Amikor a kamasz fiaim épp üvöltve össze vannak gabalyodva, mint egy Laokoón-csoport – ugye egy közösség ütközésekkel is jár –, akkor jönnek a kicsik, hogy a nagyok verekszenek.  Erre a feleségem már kevés, a tömegverekedést én szoktam szétszedni. De például a lányaimnak is rendszeresen meg kell mustrálnom a ruháját, haját, és meg kell dicsérnem őket, hogy milyen szépek, mert hát egy kislánynak ebben a korban az apukája a legfontosabb pasi az életében. Mesélni sokszor a nagyok szoktak a kicsiknek, vagy a feleségem, és a tanulásban is segítik egymást, ilyen jellegű dolgunk csak akkor van, ha kedvünk is van hozzá vagy a tanulásban nagy a baj. Az élet dolgaiban is én vagyok otthon a tótumfaktum, engem kérdeznek a nagyok, ha valamit meg kell magyarázni, legyen az akár aktuálpolitikai kérdés, amit a társaiktól hallottak. Mi arra neveljük őket, hogy semmit ne fogadjanak el axiómaként, hanem gondolkodó felnőttként mindent kérdőjelezzenek meg és gondoljanak végig, mert a szabályokat is könnyebb úgy betartani, ha megértjük, miért vannak.