Egy újabb csecsemő a láthatáron. Születnek egymás után. Hiába sóhajtozik Révész Máriusz reprezentatív alapon, hogy 1975-ben 194 ezer gyerek született, tavaly meg csak 88 ezer; én nem győzöm kapkodni a fejem. Itt a negyedik, ott az ötödik, útnak indult a hatodik.

Aztán jönnek, súlyos textilek közé pakoltan, magatehetetlenül, egyformán. Büszkén mutatják az anyukák, kissé felemelve, hogy jobban szemügyre vehessük mi, férfiak. Revánsot vesznek. Egyre biztosabb vagyok abban, hogy ez valamiféle tudatalatti visszavágás a vaskos viccekért, a szexista utalásokért. Végre egy szituáció, amivel könnyen, gyorsan odavernek nekünk – zavarunk alig leplezhető.

A koreográfia adott, dicsérni kell a kis pulyát. De vajon mit dicsérjünk rajta? Nem rajzolt kismadarat, nem kötötte be a cipőjét. Egyszerűen van, mint a nemrég cserélt bal első lengőkar a kocsinkon. Az sem kapott külön dicséretet. Szerintem anyuka még saját részének érzi, ezért van szüksége a közvetett laudációra. Legyen. De hogyan viselkedjünk ebben az alig értelmezhető helyzetben?

Itt állunk életünk zenitjén, ingben, nyakkendőben, amikor a semmiből egyszerre ott a kicsi az orrunk előtt, a jelenlévők nyilvános együtt gügyögést követelő pillantásainak kereszttüzében. A parancsoló nézésnek mondjuk sosem engedtem, de az alternatív próbálkozás sem volt sokkal vállalhatóbb. Pedig egy kis édibédizéssel könnyedén átívelhettük volna a kisded nevének nemtudásából fakadó újabb kommunikációs szakadékot.

Igen, elmondták már vagy százan, hogy Luca, Kinga, Bence, Márk. Na de most melyik? Alapszabály: sose tippelj! Inkább adj valami vicces rajzfilm figura nevet: milyen aranyos kis Gombóc Artúr, Huhogó Dugó stb. (Vigyázat, a trónörökös használata egyedül Schmuck Andor szájából hiteles!) A semleges nemű fantázianevek alkalmazása megoldás lehet a következő kínzó kérdésre is: fiú egyáltalán, vagy lány? Legalább a nevét tudnám…

Rohadjak meg, ha kiejtem a számon azt, hogy cukorfalat! Legutóbb azt mondtam lakonikus tömörséggel: szép. Még ez tűnt a legmegfelelőbb hazugságnak. Hitelesítendő a megállapítást, tárgyilagosan ejtettem a szót. Mégis, mit mondhatnék, okos, ügyes, tök ari? Így legalább sikerült valamit megőrizni egykori önmagamból.

Tulajdonképpen az sem tisztázott, hogy egy ilyen találkozás során kihez beszéljünk? Nyilván nem a kis IQ-huszárt érdekli a róla alkotott vélemény, mégis, az édelgést vállaló többség a mózeskosárba beszél bele. E különös szituációs játéknak garantáltan Mr. Bean-jeivé válunk, hacsak nincs a közelünkben asszonyunk vagy egy másik női hölgy. Ha adott a többpólusú felállás, egy bennfentesnek ható kérdéssel – hány grammot szopik éjszaka? – könnyedén körön kívül helyezhetjük magunkat. Senki sem hiszi el, hogy ez tényleg érdekel. A zavart viszonoztuk, a választ már jó eséllyel nem is nekünk címzi anyuka.

Ha magunk vagyunk? Elvesztünk.