A szuperanya státuszt három gyermek egyidejű nevelésével lehet elnyerni, ami nagy kövér nahátokban, meg ez mind az öné? kérdésekben kicsúcsosodó elismerés. Ami face to face még akár kedves is lehetne, csak hát mindannyian tudjuk, hogy a mosolygós sóhajtozás mögött többnyire az a nyers vélemény húzódik meg, hogy ez hülye (vagy keresztény, ami az előző szinonimája). Most nem a megkeseredett viszonyulók széles csoportjával kívánunk azonban foglalkozni, hanem a szuperanya szubkultúra összefogásában rejlő, és az apákra különös veszélyt jelentő megoldások özönével.
Mindjárt az elején érdemes leszögezni, hogy az előzőekkel ellentétben szuperpapa nem létezik, mindannyian Bubuluc apuka prototípusának ilyen-olyan továbbfejlesztett változatai vagyunk. Szépen gömbölyödő hasunk simogatásából azonban senki nem a kedves kis porontyok vállalására, sokkal inkább valamiféle furcsa autoerotomán hajlamra asszociál. Szóval nincs ránk írva, hogy valójában Kopp Mária zászlóvivői vagyunk.
A szuperanyák pontosan érzik a mi speciális kinn is vagyunk, benn is vagyunk helyzetünket, ami azt jelenti, hogy a gyermekek logisztikájának egyes stációinál ugyan fel-felbukkanunk, de érdemben nem nagyon lehet ránk számítani, ezért hát kénytelenek önsegélyező egyletet alakítani. 
A törekvés érthető, hisz például a hétszemélyes gépjárművek piacának nem elhanyagolható célcsoportját képezik a szuperanyák és kapcsolt részeik, így kézenfekvő, hogy Újpest buszpályaudvarra érkező cserkésztúra résztvevőiért felesleges konvojban kimenni. A ki kinek a gyerekét mikor hova szállítja kérdéskör tisztázására fordított telefonköltségből ugyan minden család egyenként Dömösig is kimehetne, de – mint rájöttünk – a kommunikálás puszta ténye esetükben legalább olyan fontos, mint maga a logisztika.
Erre azok a délutáni hercig kis együtt kávézások döbbentettek rá, melyeket mindig jó ütemérzékkel zavarok meg hazaérkezésemmel. Ilyenkor az általunk csak meglehetősen felületesen ismert anyukák szabadkozni kezdenek, hogy bocsi, bocsi, nem akarnak zavarni, de tényleg, aztán maradnak.
A szuperanya igazi barátnője azonban onnan ismerszik meg, hogy csak ő van otthon nálunk, amikor kisfiát bennfogják a kórházban, merthogy mi sokkal közelebb lakunk a gyógyító intézményhez. Nehéz éjszakája volt, alig lehetett aludni a betegágy mellett a széken – mondja, mikor megjelenek. Gyorsan lezuhanyozik, aztán bekapna valamit, és már megy is vissza. Tudom, hogy ez nem egy szokványos felállás, de a nagycsalád gátlásokat levetkőző, nyers célratörést csak a nagycsaládos értheti meg. Az efféle váratlan események pedig sokkal kedvesebbek a számomra, mint akár a legbensőségesebb V. kerületi önkormányzati nőnap.
Az együtt mozdulás magasabb értelmét és minden örömét akkor értettem meg, akkor mértem le fürdőszobamérlegünkön, mennyit is nyom valójában egy szuperanyaszív, amikor hosszas előkészítés után saját porontyainkat nagyanyó fennhatósága alá helyezve tervezni kezdtem azt hétvégét, amit végül is hármasban tölthettem asszonyom mellett egy félig ismeretlen óvodás kislánnyal. Merthogy ő már korábban le volt beszélve.
