Az apukává alakulás néhány kellemes aktusa helyett most a nagymamákból, illetve a szomszéd asztalnál ülő úgynevezett kulturált emberekből őszinte undort kiváltó, ám az anyukák által már-már elfogadott új táplálkozási szokásunkról ejtünk néhány szót.
A jelenség origójában egy vagy több gyerek, továbbá apuka mindent megevési igényének kettőssége áll. Mert bennünket még úgy neveltek. Bár Vona Gábor asztali áldását, hogy evés közben magyar ember nem beszél, gyanúra okot adó módon képtelen vagyok betartani (és betartatni), azért azt már többször is elsütöttem pedagógiai jelleggel, hogy amíg ti itt konkrétan tejben, vajban fürödtök, a földön gyerekek milliói éheznek. Tettlegességbe torkolló etetésre azonban eddig még nem került sor.
Hivatali étkezések alkalmával egy kolléga tányérján maradt pörköltdarabka önkéntelen villára tűzése juttatott a villanásszerű felismeréshez: az ételmaradék látványa visszavonhatatlanul kialakította a tányértunkolási reflexet. Az együtt vacsorázó család összefüggésében ez a különös késztetés a szalvéta, illetve a láncfűrész használata között valahol félúton található. Hogy nem teljesen rendjén való a dolog, azt a szájban kialakuló ízek szörnyű karambolja is jelzi. Fürge apuka lévén már többnyire végzünk a desszerttel, mire feleségünk feladja az „egyet a mama kedvéért, egyet a papa kedvéért” fantázianevű gyermeketetési akcióprogramot. A megnyíló tányér-terep krumpli- és rizsdarabkái, némi húscsimbók társaságában így hamarost egyé válhatnak a tiramisu andalító édességével. Két korty sör, három kanál leves és vége is az ebédnek.
A kombinációk kincses tárháza gyakorlatilag kiapadhatatlan. Legutóbb a mosogatógép fenéklemezére hullt hagymás rostélyos maradvánnyal szemeztünk hosszasan. Csak hogy lássa az a büdös kölök, nem lopjuk mi az ételt.