Bíró Úr kérem, minden úgy kezdődött, hogy a Shooter (a sunyi Orvlövész címre lett magyarítva) egy csodálatos filmalkotás: Antonioni, Fellini, Bergman és John Cassavetes egyben. Mark Wahlberg a United óta egyszerűen nem tud hibázni, és fent mondott alkotás végén kajakra torkon lövik Danny Glovert, aki a Halálos fegyver-széria óta ezt bőven megérdemli. Ezt a minden érző emberi lélekbe két kézzel markoló filmalkotást vettem ki a az undorító globalizált kapitalizmus egyik legfrissebb találmányából, a Redbox nevű dvd-kölcsönző automata-hálózatból, amely középnyugati kisvárosunkban pillanatok alatt, úgyszólván szemünk láttára vágta haza a nagyobb kölcsönzőláncokat. Egy dollárért (meg hét cent adóért) egy napra lehet a legfrissebb cuccokat is kölcsönözni, éjjel-nappal és a gép emailt küld nekem a nyugtával, meg az újdonságokkal, meg néha kedvezményeket is ad, ha olyanja van: a rohadt amerikaiak ezt megint csúnyán kitalálták.
Egy úgynevezett sör társaságában csoffadtam végig a filmet. A Szeretett Hitves (a továbbiakban SzH) tekintettel a napokban fokozódó fáradékonyságára korán nyugovóra tért. A majoreszkó pedig az esti mese, ima után az elalváshoz kötelezően bekapcsolt (ő forszírozza, mink nem vagyunk kultúrfasiszták) WFIU-n gondolom koreai nehézzene-fesztiválösszefoglalót hallgatott. Fél egy volt mire végeztem a filmmel és a sörrel, felvánszorogtam a hálóba és nyugovóra tértem. Még homályosan munkált bennem, hogy a mobiltelefont fel kéne tölteni, hátha szükség lesz rá. Aztán arra gondoltam, hogy a rossebet bújok már ki a takaró alól a hideg és sötét valóba (a fűtésszolgáltató csodálatos savings tip-jeinek egyike, csak nekünk: ha magas a fűtésszámlája, ne fűtsön annyira. Kösz, Duke Energy. Mindegy, mellékszál.), csak nem születik már meg a kismaki három héttel korábban.
Na, ez gecinagy hiba volt.
Jelzem, első magzatunk is szántszándékkal akkor jött a világra, amikor édesapja aludni akart volna egy verőfényes vasárnap délután, otthon, Csepelen a kisszobában. Utólag rekonstruálva a történteket, hajnali fél kettő tájékán SzH vállrázása ébresztett, hogyaszongya: "Folyik a magzatvizem". A morcos apákban ilyenkor ugye halkan felberreg a hibáztatás-generátor, és már éppen megjegyeztem volna, hogy lehet, hogy nem kellett volna tegnap hosszan shoppingolni, majd három órán át a tűzhely mellett állni, hogy a helyi, Aradról elszármazott kolónia döntő többségével együtt uszkve negyven liter csorbát, hét kiló kolozsvári káposztát és madártejet készítsünk, de azt hiszem, ez nem lett volna a megfelelő pillanat. Ilyenkor amúgyis sajátosan beszűkült tudatállapotba kerül az ember: először pánik, aztán röhögőroham, aztán meg lábremegés. Szerencsére SzH mindigis strammabb jelenség volt: szegény nagyjából sejthette, hogy nem lesz más választása. Azt már korábban közöltem vele, hogy az ilyenkor kötelező szülésznő-riasztást én nem vagyok hajlandó megcsinálni, annyi kurva kód, telefonszám, meg adat kell hozzá, hogy ha nem akarja, hogy én vezessem le a szülést, akkor ezt intézze el. Persze a lelkem mélyén tudtam, hogy ha nagy gebasz van, persze megcsinálom, és hosszan perlekedek majd rémes déli akcentusú Big Mamákkal a társadalombiztosítási számon, de nem kellett. SzH megcsinálta, csak a telefon lemerülése okozott múló problémákat és kissé feszült hangulatú bazmegelést.
A majoreszkóba nehéz volt lelket verni, felöltöztetni, pizsamát nyomni a kezébe. Slusszkulcs, lakáskulcs - hál'Istennek nem kellett előkészíteni a kórházas holmikat, mert arra mindenki figyelmeztetett minket, hogy az itt nem kell, a kórházban mindent adnak, még pelenkát meg gyerekruhát is - és tényleg adtak. A kocsi - ez viszont előrelátás - frissen tankolva, be is indult, nyomás a kórházba. Nem, nem téptem hetven mérfölddel (talán azért is, mert az első gyermeknél is kis híján karamboloztunk a Petőfi-hídon) és kicsit a sör miatt is aggódtam. De igazából nem kellett volna: a kórház Emergency Room-jának közönségét szemlélve egyértelművé vált, hogy városunk derék rendőrei aznap éjjel mással voltak elfoglalva - a péntek esti láz tünetei egészen világosan látszottak a bejárat előtt parkoló összetört autón, a mellette álló rendőrautón, a síró lánykákon, a bekötött fejű csókákon a váróteremben.
A betegfelvételen nem kérdeztek semmit, se biztosítást, se egyebet. SzH tolókocsit kapott, abban tetriszezték fel a szülészetre. "Congratulations" - mondta az egyik ER-kliens, gyorsan átlátva a helyzetet. Itt megtekinthető, hogyan is néz ki egy szülőszoba: egy ágy, bazisok műszer, fürdőszoba, kanapé apukának, nyilván szexi fehérneműben pózoló nővérkéket ábrázoló képeslapok is voltak valahol, de azokat nem találtam. Pedig mindent felforgattam. A szobát és a kórházi étlapot szemlélve az elkövetkező napokban a kórházi számla rémképeivel küzdöttem. SzH-t felvették, kapott hálóinget meg mindent, és aláirattak vele kazalnyi nyilatkozatot arról, hogy ha nem akarja, még az apának sem adnak ki infót a gyerekről. Amíg én majoreszkót átszállítottam barátainkhoz (áldassék a nevük) stikában még azt is megkérdezték tőle, hogy bántalmaztam-e őt illetve áldozatul esett-e nemi erőszaknak az elmúlt időszakban. ("Remélem a jó sorrendben mondtad. Ne rázd meg a pofonfát megint, mutterkám" - vicces Húzerapuka-komment.)
Bruce Springsteen - Born in the USA (video clip nbr2 1984)
Uploaded by GMRedskins. - Music videos, artist interviews, concerts and more.
Gyerekszállítás közben némiképp megbosszulta magát a telefon-nem-bekapcsolás. Mondjuk az elsőszülött legalább aludt azon az éjszakán. Aztán vissza a kórházba, majd kissé, khm, terméketlen várakozás reggelig. A magzatvíz ugyan folyt tovább, de a fájások elmúltak, én meg nem mertem ledőlni a kanapéra. Egyrészt mert állandóan bejött valaki, és úgyis felébredtem volna, másrészt mert nem akartam arra gondolni, hogy hány izguló redneck apuka testnedvei itatták át a kissé viaszos tapintású huzatot az elmúlt években. A kórházban mindenki tündéri volt: a szülésznő bejött hajnalban (orvos csak végső esetben avatkozik be), nem volt megsértve, hogy nem indult be a szülés, a nővérkék zavarbaejtően mosolyogtak folyamatosan, állandóan kaját akartak hozni, beszélgetni, érdeklődni. Így nem lehet hitelesen eljátszani a mogorva, borostás, cigányképű kelet-európait sem, ha mindenki kedves.
Reggel hazamentem fél órára reggelizni meg mosakodni: eleinte játszottam a hunyás gondolatával is, de arra úgyis képtelen lettem volna. Visszaérkezve a kórházba riasztó kép fogadott: SzH egy, a Móricz Zsigmond körtér alapterületével megegyező nagyságú, irtózatosan megrakott tálcáról jóízűen reggelizett (a számla, a számla! sikoltotta a bennem élő Mikola István), néha telefonált, kacarászott, és azon aggódott, hogy a másnapra tervezett baby shower most már valószínűleg elmarad. Ja, és már hajat is mosott. Visszatérés a kanapéra: vittem be magammal könyvet is, de ki a retek tud ilyenkor olvasni. Valamivel később úgy döntöttünk, hogy számtalan papír aláírása után hozzájárulunk ahhoz, hogy begyorsítsák a folyamatot. Ezzel a hetek óta húzódó névadási dráma is megoldódni látszott. Úgy döntöttünk, hogy születendő gyermekünk az Oxytocin nevet kapja a keresztségben. Kis Húzer-lány azonban kétpofára tömte magába a méhszáj-tágítót, és vagy négy órán át nem is reagált. Az utolsó két óra volt igazán drámai, klasszik sikongatással, embertelen fájdalmakkal, nővérhadakkal és az apás szülést végigrettegő apukával, aki a fürdőszoba ajtajában tördelte a kezét. Még annyi funkcióm sem volt, mint az elsőnél, ahol háttámasztás és masszírozás ürügyével az ágyfejnél tartózkodtam. Utóbbi azért praktikus, mert nem látjuk, ami a bikinivonal tájékán történik, hasznosak is vagyunk és el lehet bújni, ha már nagyon nem bírjuk. Itt az ágy végében olyan sűrűségben álltak az egyéves magyar Dzsídípít kóstáló műszerek, hogy nem mertem közelebb menni. Ha meg odamászok és közülük kinyúlva masszírozok, a kis Oxytocin még azt hihette volna, hogy a papája a Robotzsaru. Úgyhogy maradt a csendes fosás a szekrény mellett. SzH-nak külön rossz volt, hogy ugye a fájdalmak közepette még a helyes szórenddel és igeidővel is foglalkoznia kellett, valamint olyan szavakat is tanultunk, mint méhlepény, gát, méhszáj, szülőcsatorna és a többi.
Aztán meglett: a magzatvíz elfolyásától számított 13. órában megszületett Húzer Hortenzia Hanna (az Oxytocin persze csak vicc volt, kedves olvasók). Nagyon szép lett, kicsit kék volt és ordított, és olyan ronda nagy krumpliorra van, mint a papájának viszont olyan csodálatosan szép, mandulavágású szeme, mint az édesanyjának. Itt van egy kép:
Ugye nagyon szép? Mindegy, aki mást mond, úgyis kimoderáljuk. Két napot volt még a kórházban, aztán hazajöttünk és nagyon boldogok vagyunk, bár kicsit keveset alszunk. HHH-ból, mivel itt született, lehet postamester és gondolom amerikai elnök is.
Ja, és a szülést fizeti a biztosító.
