Az ember fiatalkorában valahogy úgy képzeli el a boldogságot, hogy hazamegy a melóból, megeszi az asszony által feltálalt gőzölgő, zsíros, pácolt húsokat, megmasszíroztatja magát, aztán néhány sörrel beül a fotelbe, és üveges szemmel bámulja a tévében a híradót, meccset, lövöldözős filmet.
Ebből persze semmi nem lesz.
Az már idejekorán kiderült, hogy az asszony nem szeret tévézni, de ezt nem értékeltük baljós előjelként, hiszen bambulni egyedül is lehet, sőt sok szempontból kellemesebb is. Aztán amikor élesben is ki akartuk próbálni a boldogságot, kiderült, hogy a híradó idegesíti az asszonyt. Aztán egy idő után, talán az első terhessége óta, idegesíteni kezdték a filmek, majd a meccsek is, meg lényegében minden. Egyedül a régi francia, csehszlovák és egyéb buzi országokból való művészfilmek nem zavarják, azoktól viszont mi leszünk olyan kurva idegesek, hogy ártatlan kismacskákat fojtunk vízbe. A Duna TV-t be se állítottuk a készüléken, nehogy kapcsolgatás közben odatévedjünk valami ötödig generációs dán film noirra, és ott helyben agyhúgykövet kapjunk.
Így aztán a békesség kedvéért egyre ritkábban kapcsoltuk be a tévét; eleinte titokban, lehalkítva még bepróbálkoztunk a kisszobában, de aztán feladtuk. Tudják, a hölgyeknek megvan az eszközkészletük arra, hogy az embernek elvegyék a kedvét valamitől. Végül már be se fizettük a kábeltévés csekket, s azt már észre se vettük, amikor a UPC kikapcsolta a szolgáltatást. Nem is tudjuk, ez mikor történt. Amikor felfedeztük, hogy a drótból nem jön adás, a készüléken is túladtunk, a helyére valami kurva praktikus ikeás izé került. Ezt tulajdonképpen nem is bántuk, mert jöttek a gyerekek. És minden okos ember azt mondja, hogy kisgyereket tévéztetni tilos.
Csakhogy aki ilyet mond, annak soha nem volt kisgyereke. A helyzet az, hogy egyáltalán nem volt hülye vagy gonosz, aki a mesefilmeket kitalálta. Persze sokkal egészségesebb, ha a gyerekkel folyton mesekönyvet nézegetünk, legózunk, babázunk, mókázunk, kacagunk, csakhogy nincs élő ember, aki erre képes lenne éveken keresztül, gyakorlatilag huszonnégy órán át. Aki mást mond, az hazudik.
Amikor először ültettük Buftut a Youtube elé, s kerestünk neki valami kisvakondot, hogy öt percre nyugodtan lehessünk, még erőteljes bűntudatunk volt. Buftu persze két másodperc alatt függő lett, s azóta nem az a kérdés, hogy néz-e filmeket az interneten, hanem az, hogy mennyit. A rágcsáló után jött minden más: Vizipók-Csodapók, Pom-Pom, Lolka és Bolka, Frakk, Misi Mókus, Rózsaszín Párduc, Kengyelfutó Gyalogkakukk, méghozzá olyan dózisban, ami a mi időnkben, a hétfői adásszünetek világában teljesen elképzelhetetlen lett volna. A jelenlegi sláger a Magyar Népmesék sorozat, ami speciel tényleg überkirály, bár elég sűrűn hullanak a népek, és még több boszorkánnyal találkozhatunk benne, mint a villamoson. Bepróbálkoztunk egész estés Disney- és egyéb animációs mesékkel is, amelyekben a főhősnőt direkt nagymellűnek rajzolják az apukák kedvéért, de az asszony eltiltott ezektől, persze hivatalosan nem a mellek miatt, hanem mert szerinte egy hároméves gyerek nem tud másfél órán át figyelni. (Buftu persze simán végignézne három Csipkerózsikát is, de hát ő nem olvasott gyereknevelési tanácsadó könyveket.) A South Park meg alapból le van tiltva, azt csak titokban nézek Pöppel. Mostanra egyébként Buftu egész jól kezeli a Youtube-ot és a többi videomegosztót, az ajánlóképek alapján simán elnavigál akármilyen nyomorult meséhez.
A bűntudat némileg enyhült, de azért még megvan. Azzal nyugtatjuk magunkat, hogy még mindig jobb, ha rongálódik a gyerek képzelőereje, kreativitása, intelligenciája és mindenféle képessége, mintha feldarabolnánk, amiért nem hagy nekünk tíz percet, hogy a konyhába kilopakodva megihassuk azt a kibaszott sört.
