Buftu és Pöp még nem járnak bölcsödébe-óvodába, úgy gondoltuk, bőven lesz még idejük az életben szorongást, frusztrációt és sérüléseket gyűjteni, és megismerkedni Barbie és a Thomas nevű ronda masina világával, úgyhogy nem siettetjük a dolgot. A játszóterezést azonban nem lehet megúszni, mivel a másfél szobás lakásban néha kezdünk egymás idegeire menni.

 

  A játszótér, ha jó idő van, egész kellemes hely lehetne. Ideális esetben az ember elüldögélhet a padon, csicseregnek a madarak, susorognak a fák, nyugodtan lehet olvasni, nézelődni, uzsonnázni. Mindez persze csak akkor igaz, ha nincsenek ott mások – márpedig a játszótéren mindig vannak mások, ez a hely legalapvetőbb és legidegesítőbb attribútuma. A gyakorlatban a játszótér egy apuka számára maga a pokol.

 

  Egyrészt ugye ott vannak az ember saját gyerekei. Tök jó lenne, ha békében eljátszanának, papa meg pihengethetne. Csakhogy a gyerekekre figyelni kell, törődni kell velük, istápolni kell őket. Buftut például órákon keresztül lökni kell a hintában – amúgy tudja hajtani magát, de ha papa is a közelben van, kurvára nem akarja. Ha a hintázást megunta, akkor a csúszda tetején rinyál, hogy segítsek neki lecsúszni (amúgy simán le tud csúszni egyedül is), vagy a mászókára, rugós lóra, mérleghintára kell felsegíteni. Ez utóbbin mérleghintázni is kell vele, ami 100 kilóval 15 ellenében olyan művelet, amely guggológyakorlatként simán beférne a Kar repertoárjába a táti Stallonéban. Mindeközben Pöp verekszik, fejest ugrik a hajómászóka tetejéről, valamint kieszi a homokozóból az összes homokot.

 

  Ráadásul ott van a többi gyerek. Ők visonganak, szaladgálnak, erőszakoskodnak, és hülyeségre tanítják az enyémeket. Ráadásul rájuk hivatkozva egy kerületi rendelet szerint a játszótéren nem lehet cigizni, így az ember kénytelen minden szálnál kilépni a játszótér határát jelölő kőcsíkon.

 

  A legszörnyebbek persze az anyukák. Apukák csak néha fordulnak elő, velük nincs semmi gond, csendben meghúzzák magukat. Az anyukák viszont csevegnek, méghozzá hangosan. Rendszeres vagy rendszertelen székletről, grammokról, különböző márkájú babakrémekről, bioköles-készítményekről, tejallergiáról, más (jelen nem lévő) anyukák rossz nevelési gyakorlatáról, mellfeszesítő krémekről, hajhullás elleni szerekről, anyósról-apósról, babaáruházakról, etetésről, pelenkázásról, fürdetésről, rosszabb esetben gátmetszésről, múlni nem akaró terhességi csíkokról, előtejről, szétrágott mellekről. Szóval csupa olyan dologról, amiről egy férfiember nagyon nem akar hallani.

 

  Elnézést kérek hölgyolvasóinktól, nem akarom megbántani őket, de azt kérném: ha a játszótéren látnak egy jóképű, magas, vonzó, elegáns, kisportolt apukát két kisgyerekkel, akkor ne beszéljenek mellette fennhangon mellszívó készülékekről és hasonlókról. És ha a szóban forgó apuka elővesz a babakocsi aljáról egy üveg sört, ne vessenek rá gyilkos pillantásokat, mert még azt a kis örömet is elveszik tőle.

 

  És azt is kérném, hogy vegyék figyelembe: attól, hogy gyerekük van, még nők, és a játszótér a külvilág része, nem a saját hátsó udvaruk. Ezért jó lenne, ha nem melegítőruhában, kinyúlt pulóverben, pörköltszagú hajjal és strandpapucsban legeltetnék a gyerekeiket. Anyaságuk ellenére nyugodtan felöltözhetnek csinosan is, hogy ezzel is örömet szerezzenek az arra tévedő apukáknak.