A gyerekekkel kiskorukban az egyik legfőbb probléma, hogy nő a foguk, a körmük és a hajuk. Persze az egész gyerek nő, de az igazi gondot ezek a függelékeik jelentik.

   A foggal nincs mit tenni, ha az úgy dönt, hogy jön, akkor lényegében két választási lehetőség van; borostyán nyaklánc vagy Nurofen. Az előbbi minden bizonnyal tök hatástalan, viszont legalább mellékhatásai nem ismeretesek; az utóbbi működik, csak az emberben támad némi bűntudat, hogy megmérgezi a gyerekét. Persze ahogy az éjszaka előrehaladtával fokozódik az álmosság, úgy csökken a lelkiismeret-furdalás is, és valamikor hajnali 4-kor az ember már minden fenntartás nélkül hozza a szívókát; ha pedig tudjuk előre, hogy úgyis ez lesz, akkor érdemesebb már 10-kor beadni az ibuprofen (vajon tudja bárki is, legalább a gyártó, hogy mi a franc lehet az?) tartalmú narancssárga löttyöt.

  A foggal ellentétben a körmöt illik és érdemes rendszeresen vágni, már csak azért is, mert már egy néhány hónapos csecsemő képes réti sast megszégyenítő karmokat növeszteni icipici édibédi ujjacskáira, amelyekkel simán széttépi szoptatáskor a Mamát, simogatáskor pedig a nagyit meg a dédit. Amikor Pöp kikaparja anyósunk szemét, annak még speciel örülünk, de más ismerősök megszaggatása már kínos.

  Könnyű elkövetni azt a hibát, hogy idejekorán összevásárolunk mindenféle babakörömcsipeszt, babakörömollót és egyéb szerszámokat, amelyeket rózsaszín/világoskék elefántokkal díszítenek, ezért az ember azt feltételezné, hogy a gyerek nem fél tőlü. Az igazság azonban az, hogy a gyereket nem lehet átverni, elefánt ide, elefánt oda, már pár hetesen pontosan tudja, hogy valami kínzóeszközről van szó. A körömvágásra ezért lényegében egyetlen esély kínálkozik: meg kell várni, amíg a gyerek elalszik, s akkor lecsippenteni egy-két körmöt; erre persze felébred, de a következő alváskor megint elintézhetünk egy-két ujjat. Ez a megoldás sem működik minden esetben, Pöp például külön technikát dolgozott ki arra, hogy álmában, felébredés nélkül is elszántan harcoljon körmei épségéért.

  Aztán ott van a hajprobléma. A hajkoszmanók ellen némi szelíd erőszak alkalmazásával be lehet venni a samponmanókat, de a nyiratkozásnál már nincs az a manó, aki segítene. Arról, hogy mi magunk vágjuk a gyerekek haját, már korán letettünk: Buftu és Pöp (bár utóbbinak még csak pár szál haját kellett fazonírozni) ilyenkor az életéért küzd, és a jogos és jogtalan önvédelem semmilyen eszközétől nem riad vissza. Ráadásul az eredmény garantáltan az, hogy a gyerekünk úgy néz ki, mint egy kisköcsög. Ezt pedig egy büszke apuka nem engedheti meg magának, marad tehát a fodrász.

  Nos, a fodrászokkal az a helyzet, hogy túlnyomó többségük fiatal hülyeliba, a fennmaradó részük pedig középkorú meleg pasi. A fiatal csajok jobban félnek a gyerekektől, mint bármilyen fickó, ezért nem tudják kezelni őket, kitör a hiszti, a frizura is béna lesz, s mivel egy apuka ilyen helyzetben általában a lehető legrosszabb arcát mutatja, csajozásra sincs esély. Csaj fodrászhoz tehát semmiképp ne vigyük a kölyköt. A meleg pasik valamivel jobbak – mi például a sajátunkat kifejezetten kedveljük, mert hajvágás közben mindig megmasszírozza a vállunkat –, és kifejezetten szeretik a gyerekeket. Sajnos azonban a gyerekek nem szeretik viszont őket, mert csak nagy csúnya bácsit látnak bennük, aki ollót csattogtatva szörnyű merényletre készül. Így ők is kihúzva.

  A probléma az elmúlt egy évben jelentősen csökkent, mert Buftun is kitört a libaság, s a hiúsága kezdi legyőzni fodrászfóbiáját. Ráadásul sikerült megtalálnunk Budapest legjobb gyerekfodrászatát. Az egyik ott dolgozó hölgy szerint 40, a másik szerint 60 éve működő műintézmény az Andrássy úton található, az Oktogon közelében: ha az Oktogontól a Bábszínház oldalán (vagyis a jobb oldalon) elindulunk a Hősök tere felé, akkor nagyjából száz méteren belül  (antikomcsi szülőknek: kábé a Terror Házával szemben) megtaláljuk a helyet. A kisgyerekekre specializálódott üzlet az érett Kádár-kor hangulatát őrzi: klasszikus hideg fehér csempe, fehér köpenyes nénik, néhány legalább harmincévesnek tűnő játékmaradvány, klasszikus retrófíling várja itt a betérőt. A fodrászok büszkék arra, hogy számos olyan apuka jár ide a kölykével, akit annak idején szintén ide hordtak, és szintén ők nyírtak. Sem a dizájn, sem az eszközpark, sem a személyzet nem változott itt legalább harminc éve, s ezalatt a hölgyek remekül megtanulták, hogy miként lehet egy hisztiző, rángatózó, ugráló gyereknek levágni a haját anélkül, hogy a füle is beleesne a szórásba. A helyet minden pestinek tudjuk ajánlani: tegnap voltunk ott Buftuval, bejelentkezni nem kellett, a frizura jól sikerült, s a húszperces hajvágás 1400 forintunkba került.

  Ráadásul ezúttal hiszti sem volt, igaz, ehhez – Buftu már említett elpicsásodása mellett – az is hozzájárult, hogy beígértük neki a legújabb Bogyó és Babócát, márpedig ez a két undorító féreg – akikről később lesz még szó – mindent visz.